parklife

talpig süppedtünk a linóleumban a lépcsőn
és felettünk ugráltak át, akik féltek minket szétugrasztani
a lambéria mögé rejtettük a visszafojtott csókokat
majd a bogarakkal együtt másznak ki onnan
és akkor megígérted nekem, hogy egyszer szeretni foglak
apránként a nadrágodhoz lakkoztam a körmeim
hogy jól mutassanak rajta, ha arra kerülne a sor.
aztán számonkérni már nem mertem
de azt beszélik hogy te gyakran elfelejted
beváltani ezeket az úgymond hozzád fűzött reményeket.

home philosophy

mindegy, hogy ki volt az

akinek az ablakon keresztül

üres fémdobozokba kiabáltam

az összes gyerekkori titkainkat

és az is, hogy hallotta-e végül

a zsinegen át, ami körbeért a házunkon kétszer

aztán eltűnt. talán, mert ő már messze lakott

a kilencediken.

mindegy, mert az ablak nálam úgyis olyan magasan van

hogy rajtad kívül senki más nem jár itt

aki be tudja csukni.